Névtelen

Az ajtó zárjában lassan elfordúlt a kulcs. Mintha az idők kezdete óta zárva lett volna az ajtó, az impozáns vasszerkezet élesen belesíkított a csendbe. A nyiló ajtón erős fény szűrődött be, vakítóan erős. A szemembe világító fénytől nem láttam semmit, csak emberek körvonalait, egyre többet magam körül. Az őrök berontottak a cellába, megragadtak és kiráncigáltak a cellából, az ajtó előtt a földrenyomtak. Hátratekerték a kezemet, csak a hideg fém szorítását éreztem csuklómon. A sötét folyosó végéről beömlött a fény a sötét folyosóra. Erre szomjaztam már régóta, kiszabadítottam magam az őrök kezeinek szorításából és rohantam, rohantam a fény felé. De elgyengült lábaim cserben hagytak, alig tértem magamhoz a földre való zuhanás fájdalmából, az őrök máris ott termettek és ökleikkel emlékeztettek rá, hogy csak egy rab vagyok.

Egy fogolynak kijáró tisztelettel vonszoltak. Kint hideg volt. Sűrű köd borította a földet, mely lassan átittitatta a bőrömet. A lábak dobogása megszűnt, engem is lelöktek, levették fejemről a csukját. A fény elvakzított, majd lassan kirajzolódott előttem a két párhuzamos vonal, amelyet lábam hagyott a puha földbe, mikozben vonszoltak. Láttam hogyan fut végig a földben lábam nyoma, de hogy honnan indul el, azt már nem. Elémtoppant egy pár bakancs. Felemeltem tekintetem, hogy megszemléljem tartozik-e valaki a pár csizmához. De csak egy cső rozsdás vége nézett velem farkasszemet. Csak annyit kérdeztem: -Hol az út másik vége? - és a csizma mögé tekintettem, arra a barázdára, amit lában húzott. Fénylő szikracsokor volt a válasz, a hangját már nem hallottam, fejem hátra bicsaklott, fejemet követte testem is. Már soha nem tudom meg, honnan jöttem. Talán inkább újra elindulok...