Késő esti gondolatok

Utálom azt,a ki lettem,

nincs tetem,

nincs bűntény,

csak egy test nélküli lény,

ki szavadra vár,

az idő éjfél körül jár,

a te sehol sem.

Igazából nem akarok írni,

Sem sírni,

csak várni, hogy elkövesd újra,

mit elkövetett előtted mindenki,

s a következő nem is tudja,

hogy az utolsó csavart ugyanoda fúrja.

Egy darab majd nálad marad,

s ha a többi magányos majd utána szalad,

Bekopog, elkéri s majd az ajtót úgyis rácsapod,

add vissza s te nem adod,

bér nélkül rabszolgának megkapod.

Hagyd, s hagyhatod,

senkinek nem hiányoznak a darabok.

Szavak és nem mondok semmit,

vágtatok a hajnal felé, ló nélkül meztelen,

páncélom a gyengeség s elrejtem,

hogy várad falaim,

s megmászni magam nem tudom,

végtelen történet, talán már nem is rímel,

szinkronban van az aszinkronnal,

pár sor úgyis kikerül,

s majd úgyis kiderül,

hogy egy gyenge szlam,

vagy egy szem,

az let fűzérem,

te vagy aki marad,

vagy egy másik, aki tovább halad.

Taxidermia

Szeszt szuszakol belém

a vajákos élet,

hogy konzerválja testem

az álhatatlan könnyed létnek.

Édes méreg, nem a szívet aszalja,

ma éjjel testem lesz szajha.

A poharak összekoccanó hangja

pajkos asszonancia,

mely belehasít

a füstös kocsma zajba.

Teória és minden rokon gesztus,

mint köztünk szerelem és aktus,

lassan szeparálnak,

émelyítő szavaid minden kortynál

keserű hazugságokká málnak.

Szám izét még mérgezik csókjaid,

mégsem köpök székem alá lezserül

testem inkább lábaid elé terül:

csak arra várva

belőle használatra újra,

kedved, lelkem mikor exhumálja.

Egy panelház ablakából

A tömbház színű sóderben

Csonkig égett csikkek,

A tegnaptól félszegen,

tántorog pár lélek,

Belépni a panelba: beton koporsó

Mégis kész exodus

Hallgatni a „Bazd meg!”-eket,

S a csúcsra soha nem érő nyögéseket

Agyig szivni a paprikás krumpli illatát,

egy cigivel magányba mártózni,

csak nézni az ablakból,

a nappal éjjellé

hogyan olvad át.

Van ebben valami mazochizmus

vagy inkább gyűlölet

a tizedikről kidobálni boros üvegeket

azt képzelni én vagyok óriás

s agyon én csapom a lent rohangáló pontokat,

pedig ők ölnek meg,

nem is kell nekik fegyver, puszta közönnyel.

Kristálypohár

Törékeny kristálypohár a lét,
néha porzik az alja,
néha csordultik töltjük bele
a mámoritó lét.
Mikor leginkább szomjazunk
akkor temet be a szilánk sir.
„Bort innánk!”  Aki az asztalra csap,
Nem pincérért, az a halál után sir.
A boldogságnak kelyhe
gyenge vár,
van ki könnyeit gyűjti benne
s csak a zárásra vár.

Indigó

Az élet indigó papirján
elmosódott folt vagyok,
valaki a másik oldalra
viccből átkopirozott.
Lapról-napra hagyok nyomot,
s csak egyet tudok:
minden kópiánál létem
egy árnyalatot kopott.
Hagyok neked egy hiteles replikát
lélekre lelkemből
testre testemből,
fikcióként az eredeti  mámorát.
Egy szürke szivárvány lettem,
fakó testtel,
te kentél  le e szintelen ecsettel.

Pisztráng

Kiherélt pisztráng vergődik
a neonfény-pirkadatban,
aligha jut el így Rióba,
elveszett az inhalátora.

Névtelen

Az ajtó zárjában lassan elfordúlt a kulcs. Mintha az idők kezdete óta zárva lett volna az ajtó, az impozáns vasszerkezet élesen belesíkított a csendbe. A nyiló ajtón erős fény szűrődött be, vakítóan erős. A szemembe világító fénytől nem láttam semmit, csak emberek körvonalait, egyre többet magam körül. Az őrök berontottak a cellába, megragadtak és kiráncigáltak a cellából, az ajtó előtt a földrenyomtak. Hátratekerték a kezemet, csak a hideg fém szorítását éreztem csuklómon. A sötét folyosó végéről beömlött a fény a sötét folyosóra. Erre szomjaztam már régóta, kiszabadítottam magam az őrök kezeinek szorításából és rohantam, rohantam a fény felé. De elgyengült lábaim cserben hagytak, alig tértem magamhoz a földre való zuhanás fájdalmából, az őrök máris ott termettek és ökleikkel emlékeztettek rá, hogy csak egy rab vagyok.

Egy fogolynak kijáró tisztelettel vonszoltak. Kint hideg volt. Sűrű köd borította a földet, mely lassan átittitatta a bőrömet. A lábak dobogása megszűnt, engem is lelöktek, levették fejemről a csukját. A fény elvakzított, majd lassan kirajzolódott előttem a két párhuzamos vonal, amelyet lábam hagyott a puha földbe, mikozben vonszoltak. Láttam hogyan fut végig a földben lábam nyoma, de hogy honnan indul el, azt már nem. Elémtoppant egy pár bakancs. Felemeltem tekintetem, hogy megszemléljem tartozik-e valaki a pár csizmához. De csak egy cső rozsdás vége nézett velem farkasszemet. Csak annyit kérdeztem: -Hol az út másik vége? - és a csizma mögé tekintettem, arra a barázdára, amit lában húzott. Fénylő szikracsokor volt a válasz, a hangját már nem hallottam, fejem hátra bicsaklott, fejemet követte testem is. Már soha nem tudom meg, honnan jöttem. Talán inkább újra elindulok...